Kezdjük a röntgensugárzással.

Orvostanhallgatóként, amikor egy-egy új tárgyat kezdtünk el tanulni, az első óra mindig úgy kezdődött: már az ókori görögök is tudták, hogy... Na, hát a radiológia története kivételesen nem az ókori Görögországban kezdődik. 

A röntgensugarat Wilhelm Conrad Röntgen fedezte fel 1895-ben. 1901-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a világ első tudósaként Nobel díjat kapott munkájáért, „a róla elnevezett sugárzás felfedezésével szerzett rendkívüli érdemeiért”.  Ma már senkit nem érdekel az, hogy 3 hónappal az érettségije előtt kizárták az iskolából tiszteletlenség miatt, és még magánúton sem tudott leérettségizni, mert latinból és görögből meghúzták. A zürichi Műszaki főiskola volt az egyetlen, német nyelvterületen, ahol érettségi nélkül is tanulhatott, így gépészmérnöki diplomát szerzett. De a kutató elme az érettségi nélkül is kutató elme. A fizika fele fordította figyelmét, és kisebb zökkenők után doktori diplomát majd professzori címet is szerzett.

Gázcsövekkel, úgynevezett vákuum csövekkel végzett kutatásai során egyszer csak érdekes jelenség történt.  Észrevette, hogy a kisülési cső körül, az íróasztal alsó fiókjában elhelyezett, fekete papírba burkolt fényérzékeny fotópapírokon furcsa feketedések vannak az előhívás után. Sőt, ha jól megfigyelte, még a két fiókkal feljebb, bőrtokban elhelyezett kulcs sziluettje is kirajzolódott.  Teljesen véletlen volt, hogy a labor falára egy bárium–platina-cianid sóval átitatott lapot helyezett, ezt már egy másik kísérletnél akarta felhasználni, és azt látta, hogy az a fluoreszkáló só, bár látható fény nem érte, mégis világít. A két jelenséget összekapcsolta és (nagyon helyesen) azt a következtetést vonta le, hogy itt valami láthatatlan sugárzásnak kell lenni. Kísérletezésbe kezdett, deszkát, jegyzetfüzetet helyezett a cső és a lemez közé, és nemcsak azt látta, hogy az különbözőképpen feketedik, hanem a keze csontjai is megjelentek a felvételeken. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ez a sugárzás képes áthatolni a különböző szöveteken, sőt az emberi testen is.  A felesége a jelenség láttán először felsikoltott, mert halálsugárnak gondolta.

Még 6 hét intenzív kísérletezés után 1896 januárjában mutatta be a párizsi akadémián eredményeit.  Egy hónapon belül már az egész világ róluk beszélt, voltak szkeptikusok, akik halálsugárnak tartották, és voltak álmodozók, akik csodának tekintették. Kitüntetéseket kapott, mely nemesi rangra emelte volna, de nem élt vele, tovább folytatatta kutatásait.

Érdekességként megemlítem, hogy az első expozíciós idő 20 perc volt. (vagyis 20 percig kellett direkt sugárban állni az adott testrésznek ahhoz, hogy a megfelelő kép létrejöjjön).  Ma már, a technika fejlődésével egy–egy felvételnél csak tized másodpercekre van szükség. És itt szeretnék eloszlatni egy gyakori tévhitet. Sokan gondolják azt, hogy egy röntgen osztályon mindig sugárzás van. Nem. Röntgensugár csak addig van, amíg a csőre feszültséget adunk, vagyis felvételek készítése esetén csak tizedmásodpercekig. (Ez több idő az átvilágítások során, de erről majd a későbbiekben.)

A röntgensugár káros hatását viszonylag gyorsan felfedezték. A sugárzás okozta bőrgyulladás a kézen az orvosok betegsége lett, ugyanis akkoriban még gyakran benyúltak védőkesztyű nélkül a sugárzás útjába. A kihullott szőr, kiszáradt bőr, töredezett körmök tünetegyüttesét „röntgenkéz”-ként emlegették. Ennek súlyosabb következményei voltak, néha az ujjakat amputálni kellett, és gyakran alakult ki bőrrák is.  Több mint 400 röntgenorvosról tudunk, kiknek a hamburgi Szent György Kórház parkjában emlékművet állítottak fel, és itt 18 magyar orvos neve is olvasható.

Ma minden sugaras munkahelyen nagyon szigorú sugárvédelmi előírások vannak, amiket igen komolyan betartanak, és betartatnak. Az ott dolgozó személyzet úgynevezett dózismérőt visel, aminek segítségével rendszeresen ellenőrzik azt, hogy adott időszak alatt kit mennyi sugárzás ért, nem haladta-e meg a megengedett értéket.

A sugárvédelem egyik alapelve az ALARA elv, azt fejezi ki, hogy sugárveszélyes tevékenységet úgy kell végezni, hogy a résztvevő személyek a lehető legkevesebb dózist kapják. (As Low As Reasonable Achievable: ésszerűen elérhető legalacsonyabb sugárzási szint). Az orvosi sugárvédelem célja, hogy a beteget terhelő sugárdózist arra az ésszerűen elérhető legalacsonyabb szintre korlátozzuk, amely még a beteg érdekében szükséges információ megszerzését nem akadályozza. Vagyis a lényeg, hogy a beteg ne kapjon több sugarat, mint amennyi a gyógyulásához feltétlenül szükséges. Ez a felelősség a beküldő orvost, a vizsgálatot végző orvost és bármennyire hihetetlen, de a beteget is terheli. A beküldő orvos felelőssége abban rejlik, hogy csak olyan vizsgálatokat végeztessen el, ami feltétlenül szükséges, amivel hasznos többlet információhoz jut, és aminek a kezelésben is lesz következménye. A vizsgálatot végző radiológusnak arra kell figyelni, hogy az adott vizsgálatot megfelelő technikai körülmények között végezze, és a beteg csak annyi sugarat kapjon, amennyi feltétlen szükséges. A betegek leginkább azzal tudják csökkenteni a sugárterhelést, ha nem szaladnak a legkisebb bajjal, sérüléssel azonnal orvoshoz, hanem a józan ész határai között figyelik a folyamatokat.  Pl. kisebb sérülésekkel: végtag, ujj, borda stb.- nem kell egy-két órán belül a sürgősségire szaladni. Meg kell figyelni, hogy mozgatható-e az ízület, feldagad-e, fokozódik-e a fájdalom. Amennyiben a panaszok néhány órán belül fokozódnak, jöhet a vizsgálat. Természetesen, vannak egyértelmű dolgok is, amivel nem szabad várni! Ha nem esünk pánikba, és „józan paraszti ésszel” próbáljuk szemlélni az eseményeket, el fogjuk tudni dönteni, hogy azonnali ellátásra van-e szükség, vagy még megfigyelés alatt lehet tartani a folyamatot.

Sajnos, az a tapasztalatom, hogy nagyon sok fölösleges vizsgálatot végzünk. Mindezek mellett azonban, néha jönnek olyan elhanyagolt esetek is, amikor az orvos csak csodálkozik, hogy az adott betegséget hogyan lehetett ilyen sokáig észrevétlenül elviselni. Az arany középút megtalálása a cél.

Természetesen a sugárterhelés vizsgálatonként változik. Egy mellkas felvétellel a beteg annyi sugarat kap, amennyi egy ember 3 napi háttérsugárzásával azonos (vagyis amennyit az egész világegyetemet kitöltő sugárzásból 3 nap alatt kapunk).  Ehhez viszonyítva, a végtagi felvételek során a sugárdózis kb. felét kapjuk, míg más vizsgálatoknál többszörösét: a háti gerinc röntgenfelvételen 50-szeresét, a lumbalis(deréktáji) gerinc felvétel 120-szorosát, nyelőcső vizsgálat 100-szorosát, egy koponya CT 100-szorosát, egy hasi vagy mellkasi CT vizsgálat során 400-szorosát. Természetesen, amikor szükség van rá, meg kell csinálni a vizsgálatot, de csak indokolt esetben, amikor terápiás következménye lesz.

Lássuk akkor, milyen vizsgálatokat is végezhetünk röntgensugárral. 

Hagyományos radiológiai felvételekkel a csontok jól vizsgálhatók, sérülések, ficamok, csontszerkezeti eltérések esetén. Vizsgálhatjuk az ízületeket, (azok csontos részét), és a gerincet, leggyakrabban  degeneratív betegségek (kopások) esetében. Vizsgálhatjuk a mellkasi szerveket, ahol tüdőgyulladást, daganatokat, mellűri folyadékot, vagy a szív bizonyos elváltozásait észleljük. Az orrmelléküreg felvételen az arcüregek gyulladásos betegségei látszanak. Szintén röntgenfelvételt készítünk, ha hasűri szabad levegőt keresünk, vagy bélmozgási zavar gyanúja merül fel.

A röntgen átvilágítással végzett vizsgálatok célja, az egyes szerveket működésük közben vizsgálni. Ilyenkor a röntgensugár folyamatos, a röntgenorvos monitoron követi a szív pulzálását, a belek összehúzódásait, a kontrasztanyag haladását stb.

Vannak olyan vizsgálatok, amikor a jobb értékelhetőség, a szervek jobb elkülönítése érdekében kontrasztanyagot adunk be. Ezekből több féle is létezik, az egyik főcsoport, általában bárium alapanyagú, és ezt a tápcsatorna vizsgálatára használjuk. Ezek a vizsgálatok a nyelési próba, a gyomor röntgen vizsgálat, a szelektív enterográfia és az irrigoscopia, amelynek során a tápcsatorna különböző szakaszait vizsgálják.

A nyelési próba során 0,5-1 dl-nyi folyékony kontrasztanyagot vagy bárium pasztát kell lenyelnie a betegnek, és ezt a vizsgáló orvos röntgen átvilágítással képernyőn követi. Tulajdonképpen, ha csak a nyelőcsövet vizsgáljuk, nem kell előkészítés, de célszerű éhgyomorra végezni. Jól vizsgálhatók a nyelőcső szűkületek, tágulatok, daganatok, és durvább redőzeti eltérések.

A gyomor röntgen vizsgálatot ma már az endoszkópia jelentősen háttérbe szorította, mert az nem ártalmas, és a nyálkahártya állapotáról is pontosabb képet ad, valamint mintavétel is történhet. Így ma már csak akkor végzünk gyomor röntgen vizsgálatot, ha valami miatt az endoszkópia nem kivitelezhető. Ide éhgyomorral kell menni.

A szelektív enterográfiát is egyre ritkábban végezzük, egy gyomorszondát juttatunk a vékonybélbe, és ezen át a kontrasztanyagot egyenesen ide adjuk be. Ezzel a vékonybél betegségeit vizsgálhatjuk.

A vastagbél vizsgálat, vagy irrigoszkópia külön előkészítést igényel. A betegnek előzőekben az orvos speciális hashajtót ír fel, amit előző nap megfelelő folyadék fogyasztása mellett kell bevenni, és a vizsgálat reggelére a bél szépen kitisztul, székletmentes lesz. A kontrasztanyagot végbélen keresztül jutatjuk be a vastagbélbe, majd kis levegőt is pumpálva un. kettős kontraszt alakul ki, ami jól kirajzolja a bélkacsokat, lefutást, kontúrt, tágasságot. A gyomor röntgenhez hasonlóan, és ugyanolyan okok miatt ma már ezt a vizsgálatot is ritkábban végezzük, csak ha valamilyen ok miatt a colonoszkópia nem végezhető el. (Pl szűkület miatt, vagy erőteljes megtöretés, vagy túl kanyargós bél, összenövések miatt az endoszkóp nem tud felmenni).

Létezik, un. vízoldékony kontrasztanyag is, amit ugyanezen vizsgálatok esetén alkalmazunk, de csak olyan esetben, ha perforáció(kilyukadás) gyanúja merül fel, mert ez a hasüregből vagy mellüregből gond nélkül felszívódik, nem okoz panaszt.

A kontrasztanyagok másik fajtáját vénába adjuk be, injekció formájában. Ezek általában jód alapúak, és a vérárammal haladva az egyes szervekről, azok működéséről is nyújtanak információt.  Ilyet leggyakrabban CT vizsgálat során alkalmazunk, de erről majd a későbbiekben. A hagyományos radiológiai vizsgálatok közül az intravénás urográfia, vagy vesefeltöltés az, amelyhez ilyen típusú kontrasztanyagot adunk. A kontrasztanyag a vesékben választódik ki, és a felvételeken kirajzolja a vese üregrendszerét, a vesevezetéket, húgyhólyagot. Vesekövek, vizeletpangás, vesedaganatok kimutatására használták, de ma már ezt is egyre ritkábban végezzük, mert elég nagy sugárdózissal jár, és az ultrahang nagyon sok információt szolgáltat ilyen irányba. Ha pedig még több információra van szükségünk, manapság már inkább CT-urográfiát végzünk (vagyis CT vizsgálat részeként vizsgáljuk a veséket).

Kontrasztanyagot lehet még különböző testüregekbe juttatni. Ilyen pl. a hysterosalpingographia (HSG), amikor a méh üregét töltjük fel, és a petevezeték átjárhatóságát vizsgáljuk. Az ultrahang és a kismedencei MR a nőgyógyászati vizsgálatok során döntő fontosságú, HSG-t ma már csak meddőség kivizsgálása során alkalmazunk.

Az ERCP vizsgálatot, kórházi körülmények között végezzük, bódításban. Gasztroenterológus(endoszkópos) és radiológus együtt végzi. A beteg, a gastroszkópiához hasonlóan lenyeli a „csövet”, és az epeutakat töltjük fel kontrasztanyaggal. Epeúti kövek, epeúti szűkületek kimutatására alkalmas. Az MRCP, vagyis MR–rel végzett epeútvizsgálat, próbálja átvenni a helyét, mivel ez utóbbi nem invazív, és nem kell „csövet” nyelni, bódítani.  De az ERCP–nek meg van az az előnye, hogy a gasztroenterológus el is tudja távolítani a követ a vizsgálat során az epeutakból, vagy, ha a kő mérete olyan nagy, hogy ez nem kivitelezhető, kis csövecske, un. stent beültetésével elősegíti az epe folyamatos ürülését a bélbe, megszüntetve ezáltal a kő okozta pangást, és a pangás okozta panaszokat.

A röntgensugárral működő modern képalkotó vizsgálatok közül a CT–t (Computer Tomograf) kell mindenképpen megemlítenünk. Az első prototípust 1972-ben építették, és forradalmi változást jelentett a radiológia történetében. Kevesen tudják, hogy 1979-ben két alkotója, Cormack és Hounsfild közös Nobel díjat is kapott. Megalkotásához természetesen szükség volt már a számítógépre is. Működését úgy kell elképzelni, hogy nem csak egy rtg. cső és egy fényérzékeny lemez van, közte a beteggel, hanem sok apró forgó rtg csőből áll, és egy detector-rendszerből a beteg körül. A több csőből nagyon rövid ideig történik csak sugárzás (tized-század másodpercek), amit a detektor rendszer felfog, és egy számítógépes rendszer „összerak” értékelhető képekké. A régebbi készülékek csak egy-egy szeletről készítettek metszeti képet, de az újabb generációk, a spirál CT már térfogatot mér, és így a vizsgált szervet egészében lehet értékelni.

Mint már említettem itt nagy jelentősége van a kontrasztanyagnak, mert az egyes szervek, egyes elváltozások különbözőképpen veszik fel azt, és így egyes kóros elváltozások jobban elkülönülnek, megítélésük pontosabb.

CT vizsgálatra ma nálunk háziorvos nem adhat beutalót, csak más szakorvosok. Elég nagy sugárdózissal működő, nem olcsó vizsgálat, ezért a vizsgálatnak (itt is) feltétlenül indokoltnak kell lennie. Vizsgálhatunk koponyát, hasat, mellkast, végtagokat, ereket. A daganatos betegségek diagnosztikájában és követésében is rendkívül fontos diagnosztikai eszköz.

Az ultrahangok felfedezését nem köthetjük pontos dátumhoz. Bequerel és Röntgen kutatásaival egyidőben, melyek a radioaktivitás és röntgensugárzás felé irányultak, a XIX század végén és a XX század elején, a tudósok az ultrahangok meghódítására is indultak. E törekvéseket nagyban elősegítették azok a tanulmányok, melyek a jéghegyek és tengeralattjárók felkutatására irányultak.

A Titanik katasztrófája után (1912) Richardson, időjárás-kutató angol professzor próbálkozott először a víz alatti tárgyak kimutatásával, de ez sikertelen volt, ellenben sikerült matematikai egyenletek segítségével megjósolni az időjárást, és a jéghegyek mozgását. Az ő ötletét a francia Langevin fejlesztette tovább, és 1918-ban sikerült egy olyan hydrofonnak nevezett készüléket előállítani, amely a tenger alatti tárgyak felderítésére szolgált.

Az ultrahang diagnosztika alapjai a 30-as évekig nyúlnak vissza, de a második világháború jelentősen visszavetette a kutatásokat.  Az első orvosi alkalmazás terápiás jellegű volt. (ma is alkalmazzuk a fizikoterápia egyik eszközeként, de ez más frekvencia tartományban működik, mint a diagnosztikus célú ultrahangok). A diagnosztikai ultrahang robbanásszerű fejlődése a 60-a s évek második felére tehető, annyira gyors volt, hogy ultrahang bumm-ként is emlegetik. Ma már hihetetlen, hogy az első készülék még olyan volt, hogy a beteg egy vízzel telt kádban ült, és az ágyútalpra szerelt vizsgálófej a kád szélén forgott körbe. A számítógép fejlődése az ultrahang készülékek fejlődését is segítette, és napjainkban az  ultrahang- diagnosztika a korszerű medicina mindennapi szükséglete, mely a röntgenvizsgálatok elé tör.

Hazánkban 1968-ban használtak először két dimenziós képet adó Uh készüléket, a BM Korvin Ottó Kórházának szülészeti osztályán. Belgyógyászati diagnosztikus felhasználása 1970-ben kezdődött nálunk. De még ezek a készülékek is messze voltak a maiaktól. Még én is láttam (de már nem vizsgálat közben) olyan vizsgálófejet, ami emberfejnyi nagyságú volt, és a radiológus két kézzel mozgatta. Ehhez képest, ma már szinte a tenyerünkben elfér.

De mi is az alapja ennek az eljárásnak ? Vannak olyan kristályok, amik nyomás hatására töltést termelnek. Ezeket piezo-elektromos kristályoknak nevezzük. Ezek képesek a rezgéseket elektromos jellé, és fordítva, az elektromos jelet rezgéssé alakítani. Van egy vizsgáló fejünk, mely elektromos rezgést (mivel a hang, így az ultrahang is rezgés) bocsát ki magából. Ez az emberi testben a különböző sűrűségű határfelületeken továbbhalad, szóródik, visszaverődik, elnyelődik. A készülékből kimenő hanghullámok kölcsönhatásba lépnek a vizsgált régió anatómiai struktúráival, és a kölcsönhatás után visszaverődő hanghullámok információt hordoznak az adott szervekről, szövetekről.  Ezt az információt kell felfogni és orvosilag értékelhetővé alakítani. Az ultrahang fejek alakja formája változó, és különböző frekvencián működnek, 2,5-15 MHz között. Mindig az adott vizsgálatnak megfelelőt választjuk ki. Az alacsonyabb frekvenciájú fejekkel mélyebb rétegeket vizsgálhatunk, de ennek kisebb a felbontása. A felszínesebb rétegeket magasabb frekvenciájú, nagyon jó felbontással tudjuk vizsgálni, de ezek a mélyebb rétegekbe nem tudnak behatolni, elnyelődnek. Az un. endosonographiás vizsgálatoknál az ultrahang fejet valamilyen testüregbe juttatjuk be, így közvetlen közelről még nagyobb pontossággal, a környezet zavaró hatásának kizárásával vizsgálhatunk egyes szerveket.  Így pl. a végbélen keresztül a prosztatát, hüvelyen keresztül a méhet, petefészkeket lehet jól ábrázolni.

Harkányi tanár urat idézve azonban egy jó vizsgálathoz két jó ultrahang fej szükséges: egy a kezünkben, ami megfelelő technikai hátteret ad, és egy a nyakunkon, ami megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy a kapott információt jó diagnózissá alakítsa.

Mit tudunk tehát ultrahanggal vizsgálni?

Gyakorlatilag a csont és tüdő kivételével mindent.  A csontot azért nem, mert a lágyrész csont határon a hangnyaláb csaknem teljességében visszaverődik. A szövet-levegő határon is visszaverődik a hang, ezért az üreges szervek, gyomor bél diagnosztikájában a levegő jelenléte miatt csupán másodlagos szerepet játszik.

Ma már rutinszerűen alkalmazzuk has és kismedence vizsgálatára, nélkülözhetetlen a nőgyógyászatban, kiválóan alkalmas a terhesség követésére, fejlődési rendellenességek felismerésére.  De vizsgálhatjuk a szívet, nagy ereket, emlőt, pajzsmirigyet, ízületeket, végtagi lágyrészeket, szemet, herét, babáknál még a koponyát is.

Az ultrahang ilyen robbanásszerű fejlődése, az orvosok teljes szemléletváltozásához vezetett. Vannak vizsgálatok melyek teljesen eltűntek a palettáról: pl. már szinte sehol sem végeznek cholecystographiát, vagyis az epehólyag kontrasztanyagos feltöltését, mert az ultrahang megfelelő információt nyújt ez irányba.

Gyakorlatilag csak előnyei vannak, mert nem invazív (vagyis egy vizsgálat elvégzéséhez nem kell a testbe behatolni, szúrni, vágni), nincs káros biológiai hatása (mint a röntgensugárnak), komplex módszer, vagyis,  egy időben több szerv is vizsgálható (pl. a hasi ultrahangnál valamennyi hasi és kismedencei szervet végig tudjuk nézni. A vizsgálat nem függ a szervek működésétől, mint például az előzőekben említett intravénás urográfiánál, ha egy néma vese nem veszi fel a kontrasztanyagot, nem tudjuk vizsgálni. Súlyos általános állapotban levő beteg is vizsgálható. Intervenciók vezérlésére alkalmas (punkció, drenázs, biopsia). Az elváltozások jellege megítélhető. Relative olcsó, könnyen kivitelezhető.

Hátránya: nem lát a csontba.

Ma már vannak ultrahang vizsgálat során használatos kontrasztanyagok is. A kóros elváltozások jobb elkülönítése érdekében használhatjuk. Vénás injekcióval jutatjuk be a szervezetbe ezeket a mikrobuborékokat, amik aztán néhány perc alatt a tüdőn keresztül távoznak. A módszer még nem elterjedt, meglehetősen drága, csak nagyobb centrumokban ismerkednek vele, és gyűjtik a tapasztalatokat.

Előkészítés az ultrahang vizsgálatok közül csak a hasi ultrahangnál szükséges. Ez nagyon egyszerű: üres has, tele hólyag. Vagyis a hasi vizsgálatra éhgyomorral kell menni (fél zsemle, kis csésze kávé, vagy két korty rostos üdítő már nem számít annakJ). Ideálisnak azt számítjuk, amikor a beteg reggel nem ürít vizeletet, így valóban tele hólyaggal érkezik. De ez persze nem minden esetben lehetséges. Például, ha mondjuk, 11 órára van előjegyzése a betegnek, azt kérjük tőle, hogy hajnalban ürítse ki a húgyhólyagot, és utána ne pisiljen. Ma már vannak délutáni rendelések is, (pl. a magánrendelések), ilyenkor én azt kérem a betegeimtől, hogy a vizsgálat előtt 4 órával ne egyen. Kávét csak reggel igyon (csak a késő délutáni vizsgálatoknál!!, aki reggel megy, egyáltalán nem ihat!!), szénsavast aznap egyáltalán ne igyon, (lehetőleg sem rostosat, csak tiszta, szénsavmentes ásványvizet), és a hólyagjában legyen vizelet, legalább 1 órával a vizsgálat előtt ne pisiljen. Az előkészítés nagyon fontos, mert ettől függhet a vizsgálat eredménye. A túlzottan gázos belekben levő levegő visszaveri a hangot, és a mögöttes szervek nem vizsgálhatók. Az epehólyag evés során összehúzódik, és így nem vizsgálható megfelelően. A telt húgyhólyagban levő folyadék jól vezeti a hangot, és így lehetővé teszi a kismedencei szervek vizsgálatát. Üres hólyag mellett sokkal kisebb esélyünk van a méhet, prosztatát, vagy petefészket jól látni. Bizonyos esetekben, amikor a beteg az átlagosnál gázosabb, szükségessé válhat gyógyszeres előkészítés is. Ilyenkor recept nélkül kapható Espumisan gyöngy tablettát ajánlunk a betegeknek vizsgálat előtti nap, 3x2–t, azaz reggel, délben, este, és még a vizsgálat reggelén is 2 db.

A fentiekben megpróbáltam bemutatni, a teljesség igénye nélkül, a radiológiai diagnosztikai eszközök fejlődését, a vizsgálati módszerek változását, egyúttal tájékoztatni Önöket az egyes vizsgálatokhoz szükséges előkészítésről, a pontosabb diagnózis felállítása érdekében. Ha mégis maradtak a kedves olvasóban megválaszolatlan kérdések szívesen válaszolok, az alábbi honlapon feltehetik.